Azért a legfőbb szerelem a kenyér

“Az abszolút nulláról indultam. Amikor először sütöttem egy valamirevaló kenyeret, nagyon büszke voltam. Visszagondolva elég csúfos kenyér volt, de én akkor nagyon örültem neki. Aztán másnap sütöttem egy újat. Harmadik nap is, és így tovább, mindennap, kitartóan” – meséli Pádár Szilvi kollégánk, a Pajtapékség csapatának ma már nélkülözhetetlen tagja, hogyan tette meg az első lépéseket a pékszakma felé vezető úton.

Igaz, nem is annyira kenyérrel, mint inkább a kovásszal kezdődött a nagy szerelem. Amikor volt párja arra kérte, süssön otthon kenyeret, mert milyen jó az otthoni, Szilvi nekilátott kísérletezni. “Előbb élesztővel sütöttem, mire jött a kérdés: jó-jó, de miért nem kovásszal csinálod? Azt sem tudtam először, mi az, de kutattam az interneten, és elkezdtem otthon az első kovászomat nevelni. Mit mondhatnék? Csúfos kudarc lett a vége. Emlékszem, azt hittem, valami nagyon félrement, közben csak éhes volt.” Szilvi kitartását siker koronázta, és ma már mosolyogva gondol vissza az indulásra.

“Végigjártam a szakma útját, a kovász etetésétől kezdve. Megtanultam, hogy melyik fázis mit jelent, milyen ha alulkelt a tészta, milyen az ha túlkelt, mire kell figyelni sütéskor.” A rengeteg kisült kenyér csak erősítette benne az elköteleződést, “annyira megtetszett ez a világ, hogy arra gondoltam, kedvem lenne ezzel foglalkozni!” Csakhogy akkor már nem igazán indult hivatalos pékképzés az országban. Végül egy kovász által szövődött ismeretség hívta fel a figyelmét egy tokaji lehetőségre, ahol kisvártatva papírt is szerzett a már meglévő tapasztalat mellé.

Nem sokkal ezután találta meg Farkason keresztül, hogy a malmokba péket keresünk. Szilvi rögtön jelentkezett is az Orfűi Malmok csapatába. Azóta pedig a pékségünk oszlopos tagjává vált, aki ugyan sokféle finomságot süt, és mindet szereti, de az első szerelem számára továbbra is a kenyerek. Némi unszolásra elárulja, hogy a kenyerek közül kiemelkedik a Magos és a Petya, ezek a legfinomabbak, és különösen igaz ez a Petyára, “erre a klasszik kenyérre, amit akárhányszor kóstolok meg, mindig megveregetem a vállam, hogy ez azért nagyon ott van”.

Amióta pékként dolgozik, otthon már nincs ideje annyit sütni, különben is, “a kovászhoz sok idő kell, már nem fér bele”, a lelkesedése a szakmája iránt töretlen. “Az, hogy valamit alkotni tudok, létrehozni, hogy a kezemet is tudom használni, nagyon jó érzés. Nézni, amikor kisül a kenyér. Azt kevésbé látom, mikor elviszik, de a visszajelzések alapján a vásárlóink finomnak tartják. És ebben benne van az én munkám is!”